A cápa számomra nem pusztán egy tengeri ragadozó volt, hanem a festészeti gyakorlataimhoz választott motívum. 2018 körül éreztem, hogy szükségem van egy olyan témára, amely elég erős, elég feszült ahhoz, hogy újra és újra visszatérjek hozzá, miközben kizárólag a festés nyelvét gyakorlom. Így születtek meg a cápák.
Az ívek, a testek kanyarodása, a mozgás térbelisége és a víz alatti fénytörések lettek a központi kérdéseim. A cápa formája alkalmat adott arra, hogy a vonalvezetést, a ritmust és a színek rétegződését tanulmányozzam. A festészet számomra ebben az időszakban nem a történetekről szólt, hanem a gyakorlásról: újra és újra próbálkozni, hogyan tud egy erős motívumot tisztán festői jelenséggé alakítani.
Miközben a vászonra vittem ezeket az alakokat, mindig ott lebegett bennem a kettősségük: fenyegető jelenlét és harmonikus mozdulat, a mélység sötétje és a fény vibrálása. A cápákban egyszerre volt jelen a feszültség és a nyugalom. Ez a kettősség adott energiát ahhoz, hogy közel három éven át foglalkozzam velük, és így szülessen meg körülbelül tizenöt festmény, amelyek ma már egy korszakot jelentenek az életművemben.